A Közel-Keleten és Észak-Afrikában dúló zűrzavar és a Japánt megtépázó
földrengés és szökőár mind gyakorlati, mind politikai szempontból kapóra
jöhet, mint indok a monetáris politika ismételt enyhítésére. Ennek
következtében a kormányok rohamléptekkel haladnak majd a
fizetőképtelenség felé, hiszen a már amúgy is súlyos adósságuk tetejébe
nemcsak további terhet vállalnak, hanem ezzel párhuzamosan azt is, hogy
likviditást befecskendezve adnak újabb lökést rövidtávra a piacoknak. A
Saxo Bank elemzése.
Ennek a kendőzetlen pénznyomtatásnak azzal
fizetjük meg majd az árát, hogy a legtöbb eszközkategóriában torzulni
fognak az árak, és így egyre gyorsabban közelít az a nap, amikor a
fizetőképtelenség már nagyobb terhet jelent, mint amekkora előnyt az
alacsony kamatok hoznak rövidtávon. Ami azt illeti, a japán szökőár a
főbb makrogazdasági trendek szempontjából fordulatot hozhat a játszma
alakulásában.
A világ a Japánból és Kínából származó tőke visszaforgatása révén volt
képes az USA és Európa egyre csak növekvő hiányát finanszírozni,
amelyhez hatalmas devizatartalékokat kellett felhalmozni. Igaz, ami
igaz, Watanabe úr és felesége évtizedeken át a magasabb külföldi
hozamokat vadászta befektetés gyanánt, és így igyekezett a jen erejét
kalodába zárni.
Ma már valós a kockázat, hogy Japán mikrogazdasági szinten változtatni
fog magatartásán, mert a legtöbb befektető takarékoskodni kezdhet, és
inkább a belföld felé fordulhat (azaz otthon fektet be, és otthon
vásárol). Ha erre sor kerül, kevesebb pénz áramlik majd a globális
rendszerbe, és összességében csökken a szabadon áramló tőke állománya.
Erre a magatartásra pedig a G-20 országai nyilván további monetáris
politikai könnyítéssel fognak válaszolni.
Más szóval: a Fed által a mennyiségi enyhítés második körében 600
milliárd dollárral finanszírozott kötvényvásárlási láz júniusra elül, de
amíg eljutunk odáig, a Federal Reserve és a Fehér Ház a mennyiségi
enyhítés harmadik körét igyekszik majd előkészíteni, az EKB és az angol
jegybank pedig egyre csak a kifogásokat fogja keresni arra, hogy miért
nem tesz egyetlen lépést sem. Igen, ismét olyan ez, mint ha már egyszer
átéltük volna.
Az első sokk után az USDJPY árfolyam (a beavatkozás dacára) 65,00-re
csökkenhet, a részvénytőzsdéken az USA S&P500 szerinti árfolyam több
százaléknyi korrekció után 1200 körül állapodhat meg. De az ösztönzés
következő felvonásában a piacra zúduló súlyos pénzösszeg az árfolyamot
még egyszer utoljára valószínüleg inkább a magasabb régiók felé tereli,
így az S&P500 a február végi csúcshoz képest néhány százalékkal
magasabbra emelkedve akár az 1385-öt is elérheti.
Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és
Japánban kialakult helyzet egyik közép, illetve hosszútávon ható negatív
következménye a világ energiaellátását illetően fokozódó bizonytalanság
lesz. Japán szorgalmasan igyekezett az atomenergiára épülő
infrastruktúráját bővítve csökkenteni függőségét a Közel-Kelet olajától.
A földrengést követően kevés a valószínűsége annak, hogy a nukleáris
program változatlan ütemben folytatódik. Inkább az áramfogyasztás
visszafogására lehet számítani, ami sok tekintetben hasonlít arra, ami
az 1973-as energiaválság alatt történt, és amit jómagam is átéltem annak
idején Dániában, amikor az "autómentes" vasárnapokon nem mehettem
focizni.
Emiatt persze nemcsak Japán feje fáj. Németországnak már hosszú ideje
okoz kényelmetlenséget a nukleáris ágazat, és arról sem szabad
megfeledkezni, hogy a Zöld Párt kezdetei az atomellenes mozgalomig
vezethetők vissza. Sőt, Merkel kancellárasszony éles politikai
előrelátásról tanúbizonyságot téve a legöregebb német atomerőművekre
moratóriumot hirdetett, nehogy a kérdés befolyásolhassa a jövő héten
Baden-Württembergben esedékes tartományi választásokat. Mindebből
összességében az következik, hogy a következő jó egynéhány negyedévben
mindaddig kevesebb lesz a villamos kapacitás, amíg a politika nem
tisztázza a japán baleset következményeit. Az energia ára várhatóan nem
lesz olcsó, és ha többre nem is, arra biztosan számítani lehet, hogy a
fogyasztókra mindez új terhet ró, mert az infrastruktúra kiváltásának
költségét az iparnak és az adófizetőknek kell állnia.
A MENA országok, és ennek kiterjesztése alapján az OPEC helyzete kevésbé
világos. Bár a közelmúlt váratlan és erőteljesen romboló hatású
eseményei ma már lecsengeni látszanak, tanulságként egy dolgot
mindenképpen le kell szűrnünk: a jövőt sosem szabad a múlt lineáris
folytatásaként elképzelni. A súlyos emberi, politikai és társadalmi
következményeket félretéve, az események és a belőlük adódó rengeteg
bizonytalanság a piacokon csakis nagyobb volatilitást szülhetett, és a
jelentős jegybankok hiába igyekeztek szívósan a rendszert készpénzzel
elárasztani a lendületet fenntartani. Mostantól fogva az OPEC országok
még inkább függeni fognak az egyre emelkedő olajáraktól, mert a lázongás
kockázatát nagyobb arányú támogatással, az állami szolgáltatások és az
élelmiszerárak szubvencionálásával kell csillapítaniuk.
Ha helyesen látom, hogy a piaci volatilitás és az energia magasabb ára
miatt a fogyasztókra és az iparra is nagyobb teher hárul, akkor a végső
megoldás ismét csak a monetáris politikai lazítás lesz. Ez pedig a már
egyébként is körkörösen logikus folyamatot tovább súlyosbíthatja, mert a
könnyen szerzett pénz a befektetőket a keményebb eszközök és áruk felé
sodorja, és a gazdaság gyengülését vetíti előre, hiszen a költségek
drágulása folytán mind a vállalati nyereségek, mind a fogyasztók nyomás
alá kerülnek. Másként fogalmazva, a pénz ára miatt a beválthatatlan
eszközök devalválódnak, és a tárgyi eszközök szárnyalása mellett az
adott pénznemmel együtt értéktelenedik el az adott pénznemben denominált
hitel. Míg az energia területén lehet reménykedni abban, hogy egyszer
csak találunk majd új, biztonságosabb és olcsóbb energiaforrásokat, és
hogy az idő és a technológia csillapítja az atomenergiával kapcsolatos
félelmeket. Csakhogy eközben a jelenlegi játszma folytatásának pénzügyi
és politikai költségei rohamosan emelkednek.
Véleményem szerint a legnagyobb változások a politikai porondon vannak
készülőben. A választás előtt álló országokban mindenütt jelentős
politikai átrendeződés várható, mert az emberek/választók kezdenek
rádöbbenni arra, hogy a politikusok által szajkózott üzenet, miszerint
minden rendben van, enyhén szólva félrevezető, keményen fogalmazva pedig
arcátlan hazugság.
A választók, a babérokra törő politikusok nagy sajnálatára már észlelik a
magas munkanélküliséget, a finanszírozás emelkedő költségeit, és azt,
hogy a de facto állami és sok esetben a pénzintézetekre is jellemző
fizetőképtelenséggel senki sem hajlandó foglalkozni. A kisemberek és a
nagy pénz párhuzamos világa várhatóan egyesül, ami - ironikus ugyan -,
de most jó hír. Éles megvilágításba hozza ugyanis azt, ami fontos: hogy a
magán és az állami szektor túlságosan eladósodott, és hogy elérkezett
az idő, tovább halogatni a dolgokat már nem lehet. A kibontakozó válság
végére ki kell alakulnia egy olyan mozgalomnak, amely nyilván nem az idő
kerekét visszaforgatva "vissza kíván térni az alapokhoz", olyan régi
erényekhez, mint például a hitel korlátozott igénybevételéhez, vagy
ahhoz hogy előbb meg kell keresni a pénzt, s csak aztán elkölteni, az
egymást kisegítő összetartóbb közösségekhez, ahhoz, hogy az "én"
kevesebb hangsúlyt kapjon, azaz ahhoz, amit J.F. Kennedy mondott: "ne
azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, mit tehetsz te a
hazádért. Lehet, hogy ebben a pillanatban naivnak hangzik, de az adósság
területén kritikus pontra jutottunk, ahonnan már nincs visszatérés - és
bár lehet, hogy a válság kiteljesedéséig még egy, két vagy akár három
év is eltelik, de a válságra van szükségünk ahhoz, hogy a bennünket ide
juttató hamis logikától, hamis elméletektől megtisztuljunk, s hogy a
helyükbe újak léphessenek."
Csak egy igazi válság képes megváltoztatni a politikusok, a politikai
döntéshozók magatartását, akik végső soron a választóknak tartoznak
elszámolni. A játszma azóta is folytatódik, csak a szabályok és a tétek
változnak, így 2011 végéig és azt követően is erős piaci volatilitásnak
nézünk elébe.
Forrás: www.tozsdeforum.hu
